Ahogy a kézírásomra sem, úgy nem figyelek a légzésre sem írás közben. Általában nem is írok papírra. Nem kell a papíron is „szembenézzek magammal”. Ez azt jelenti, hogy már a túloldalon vagyok, túl, odaát, magamon kívül, ott, itt, szövegben, a jelekben, a formai-fogalmi megkötöttségben, a jelölésben, vagyis nem belőlem indul, de rajtam verődik vissza és rajtam folyik át, hiszen a láncnak a része vagyok, sőt, bennem torlódik és nagyon is összeszűkül. Most megint. Gondolkodni kezdtem, írtam, és közben teljesen elveszettem a légzésemet. A szövegben a légzés nem is fontos, nincs benne beszélő és nincs légszomj, nincs elhasznált levegőtől égő tüdő és visszatartott kilégzés, talán ezért ennyire nehéz felolvasni a mondataimat, mert mintája nem a beszéd, távolról sem, sajnálom Farkas Zsolt, megpróbálta,, nekem nem fekszik ez az előbeszéd stílus, vagy ilyen olyan élőbeszéd fekszik, amelyik nem éppen a legérthetőbb, nem egyértelműsítő, hanem szövegszerű, közös jelentésalkotásra ösztönöz, invitál, ezt írja elő, fordított, tehát, ha úgy tetszik, mindig is írtam, csak éppen nem írtam le, hanem nehezen érthető, összevissza beszédemmel firkantottam fel a beszélgetés szabadon hagyott szakaszaira. Minden egyes mondatommal azért mégsem lehet bomlasztani azt a szimbolikus rendet. Nagyszerű a szubverzió (felforgatás), nagyon is korszerűnek tűnik még mindig, csak megvan annak is a dialektikája, mert az eltúlzott szubverziónkkal végül egyedül maradunk. Egyedül pedig, a Másik nélkül, nem sokat ér ez az egész, ez a jelölgetés, láncolgatás, jelentéstermelés. Az a sokaság, amiről én azt gondoltam, hogy ha bennem van, nekem is és általam is kellett kitermelődjön, ez sem más, nem lehet más, mert nincs ezenkívül más, csak közös jelentésalkotás. Ez mind közös, ez mind a Másik, ez mind ti vagytok (és itt csúsztatok a többes számmal), vagyis mi vagyunk, együtt, összecsúszva, ez az egész gépezet, szimbolikus rend, amit nem vagyok hajlandó észrevenni, mert nem vagyok hajlandó levenni a tekintetemet a tükörről, felállni és kilépni a tükör elől. Ekkora törés, mint kilépni a tükör elől, persze nincs. Ekkora törést az sem okoz, ha elfogy a levegő. Ilyen rend a szövegben sincs. Légzés sincs. Élet sincs. A szöveg halott. De legalább nem kell félnie a haláltól. Mert az sem fog rajta. (Ez Celan?) Most összezavarodtam. Ezt nem szokás leírni. Most akkor a közös jelentéstermelés esélyéhez a szövegnek mennyire kell minimalizálnia a közvetítő funkcióját? Mennyire lehet túlzásba esni a szöveg vakfoltjaival, hogy ne ragadjunk le végül magunknál, a tükörnél, nárcizmusunknál, és a szöveg egymásra rátaláljunk? És megint elfelejtettem a légzést. Most akkor akarjuk a megkerülhetetlen, de minimálisra csökkenthető közvetítést vagy nem akarjuk? És ha nem akarjuk, mennyire vagyunk egyedül a jelentéssel? Talán tényleg felesleges mindez. A szerző amúgy is halott. És nem te vagy én vagyunk teljesen egyedül, nem az olvasó, nem az író, hanem a szöveg, a szöveg van egyedül, nélkülünk. Csak jelölők, de semmi jelölés.
No posts